Össze vagyunk kötve,
mint hidakkal a Pestek,
mint titkos kis bűnökkel,
éjszaka a testek.

Mint eb és a gazdája,
póráz közted és közöttem,
mint skarabeus bogarak,
túrunk röghöz kötötten.

Mint mezőkön a bálák,
praktikus gúzsba kötve,
mint templomi harangok,
súlyos alkalmakhoz kötve.

Mint az égitestek,
orbitális rendben,
egymáshoz rendelve,
ballagunk, csak csendben.

Neked én, nekem te,
egymásnak teremtve.
Holtom-holtodiglan móka,
fajfenntartó libikóka.
Néma már az értelem,
csak vállat von, ha kérdezem:
„Visz-e még, fogában tartva,
szerelmet a túlsó partra?”

Széjjel vagyunk kapva,
mint a Rubik-kocka,
Kaleidoszkópikus,
színes üvegdarabokra.

Összetört valami,
a világmindenségben,
az atommag sem lehet már
bizton teljességben.


Kettéválasztattunk,
mint a Vörös-tenger,
intézményesítve
sétált át rajtunk a rendszer.

Reméljünk azért még mi
rebelliót a rendben,
mert, párhuzamosok is
futnak össze, végtelenben.

Neked én, nekem te,
egymásnak teremtve.
Holtom-holtodiglan móka,
fajfenntartó libikóka.
Néma már az értelem,
csak vállat von, ha kérdezem:
„Visz-e még, fogában tartva,
szerelmet a túlsó partra?”

Meddő nász az érzelem,
pátosszal teli gyász.
Mellettem az ellen,
és épp ellenem a védelem.
Gyűrűzött madárként,
fiókba tolva, szolgasorsra,
szárnyszegetten verdes már,
a kartotékolt értelem.

Könnyből és sárból
és ezernyi fáj-ból,
én szárnyakat növesztek
majd, vérből és lángból.
Te támadsz, én védek,
lecsapok rád százszor,
százszor és százszor…

Hé, te ott, az élet peremén
Ugrani kell, különben megfojt a remény,
Illúziók, amikbe megkapaszkodhatsz,
Maroknyi föld, amihez még ragaszkodhatsz.

Az idő egy pontban,
Majd összeroppant,
Csak hatot lépsz, és
Hétre dobbant...

Hello
Teljes napfogyatkozás,
Csitulj, makacs
Élni akarás!

Hello
Végső éjbe ájulás,
Nincs már innen visszatáncolás!

Hé, te ott az élet peremén,
Ugrani kell, különben megfojt a remény.
Illúziók, amikre ráragadt a kosz,
Ólomnehéz, génkódolt tajgetosz.

Nézd ezt a csődkupacot,
na ez lennék én,
ha kicsit megpiszkálod,
talán még él.

Ebbe szeress bele,
hogyha szent akarsz lenni,
te, Teréz Anya kettő,
elég lesz hozzá ennyi!

Ha valaha akartál,
hát, most csókoljál szájon,
ha nem zavar a lélek,
amint épp kifolyik a számon.

A te szent irgalmad,
nehogy kárba menjen,
értem nem jár bónusz már,
odafenn a mennyben.

Így szeress, ha mersz,
na, most legyél laza!
Vasárnapi ebédekre
így vigyél haza!
Halálfélelmemben,
ha a nevem sem tudom,
mondd, mellém mersz-e ülni még,
a 4-es 6-oson?

Bravó, bravó, éljen!
Nézd, fent van a kötélen,
megvillan a mosolya,
most épp egy pengeélen.

Most meg rászámolnak éppen,
nyaka a kötélben,
ne tapsolj túl hangosan,
nehogy félrelépjen!

Hát, majdnem ennyi volt,
de valamit megint kitalált,
mi meg tapsolunk, ha elesik,
és sírunk, hogyha feláll.

Repülnek a kések,
nem baj, ha néhány betalál.
A festett arcú maszkok mögé
nem lát be a halál.

Így szeress, ha mersz,
na, most legyél laza!
Vasárnapi ebédekre
így vigyél haza!
Halálfélelmemben,
ha a bokám lefosom,
mondd, mellém mersz-e ülni még
a 4-es 6-oson?

Megvettem egy hegyet,
hogy a csúcson legyek.
Enyém lett az Everest,
megmásztam, de nem ereszt!

Láttam én egy kunyhót,
kis tóval, még régen.
Most hátul van a kertemben,
mégsem ugyanaz egészen.

Olyan gyors az autóm,
hogy lehagyja a hangot!
Régen nem is hallod már meg,
amiket én mondok.

Lehagyja a fényt is
a repülőgépem!
Itt kuksolok azóta,
én, fent a vaksötétben.

Na, de mennyi egy segges 
a Balatonba?
Mennyiért szöksz velem 
a vadonba?
Lehet-e csókokat kapni
ott, hitelre,
és adnak-e bókot is,
elvitelre?

Mondd, mennyiben áll meg
a csillagos ég,
és mondd, mióta ilyen 
végtelen szép?
Sorsdöntő lehet 
a világnézet,
Hogy miből is nyered ki 
a virágmézet!


Minden imádatnak
megvan a maga papja.
Hogy hány grammos a lelked,
annak eljön majd a napja!

Méregdrága hiteleid
minden letörlesztett napja,
csak tégla egy börtönben,
aminek te leszel a rabja.

Na, de mennyi egy segges 
a Balatonba?
Mennyiért szöksz velem 
a vadonba?
Lehet-e csókokat kapni
ott, hitelre,
és adnak-e bókot is,
elvitelre?

Mondd, mennyiben áll meg
a csillagos ég,
és mondd, mióta ilyen 
végtelen szép?
Sorsdöntő lehet 
a világnézet,
hogy miből is nyered ki 
a virágmézet!

Picit sárgult képekről néz vissza rám,
Aki régen csüngött fenn az almafán.

És egy nyár volt talán,
Milyen nyár volt, az ám!
1980-valahány!

Aki a zebránál még féltőn fogta kezem,
Csak egy téves szám már a telefonkönyvemben.

De a nyár most is nyár,
Éget úgy mint hajdanán,
1980-valahány!

De a nyár most is nyár,
Perzsel úgy, mint akárhány,
Még ha más is csüng most fenn az almafán.

Úgy megörültem neked te T.K. István,
Amikor megláttalak
Magam mellett a listán.
Nem is oly kietlen hely ez a város,
Ha van veled kettes személyi számos:
Állampolgár!

Papírforma szerint nincs ez a hely,
Papírforma szerint te sem létezel,
Papírforma szerint erre nincsen idő,
Papírforma szerint itt a fű se nő.

Mert optikailag, hogyha nem mérvadó,
És lakosságilag sem számottevő,
Statisztikailag elenyésző,
Úgy általánosságban nem tényező.

Ez egy képtelen képlet,
Egy rendszer-merénylet,
Egy téves elmélet,
Mely oly helytelen,
Két névtelen kép lett,
Így végtelen képlet,
De jó,
Hogy itt vagy nekem.


Kicsit több ez a hely, mint helyrajzi szám,
Nézd ez itt a házam, ez meg a Hazám,
Én sorszámok nélkül tartalak számon,
Még a DNS mintád is itt ég a számon!

A kérdésre: hogy vagy, léted a legjobb lelet,
És prevencióra pedig itt a kezed,
És hiba is csúszhat a rendszerbe néha,
Ember bele nem szeretett még kartotékba

Állampolgár!
Hol vagy Állampolgár?
Gyere Állampolgár!
Hé, Állampolgár!

Ez egy képtelen képlet,
Egy rendszer-merénylet,
Egy téves elmélet,
Mely oly helytelen,
Két névtelen kép lett,
Így végtelen képlet,
De jó,
Hogy itt vagy nekem.

Álmomban áthajoltam az asztalon.
Füledbe súgtam, hogy "én is akarom".
Álmomban elhiszem még, hogy nyerhetek.
Ilyenkor aztán mindig felébredek.

Akkor és úgy kellettem, hidegen.
Mint a nyers húst fogtad meg a kezem.
Nem érdekel ha ez még fájni fog;
Legyen most jó! Legfeljebb belehalok...

És amit nem tudtam remélni, nem hittem hogy meg kell beszélni,
Így lettem egyre inkább idegen.

Csak az a néhány furcsa gondolat,
Kihûlt a számban, a torkomon akadt.
Elmondanám, mert már elmondhatom,
De kár, hogy nincs már rá több alkalom

Ne szállj el, várj! Még...
Egy percig álmodnék.

Csak az a néhány...

Ne szállj el...

Sajnálom, még nem tudom hogyan kell, sajnálom,
Csak próbálom és mindig megbánom.
Ezt tudom, meg azt, hogy sajnálom, sajnálom.

Ami másnak már nem kell, annyi neked elég,
Ott futsz, ahol méreggel teli a lég.
Vakká vált vágányon visz a vonat,
Amitől legjobban féltél, abba beletolat.

Ameddig szabad a lét, az agyad belefeszül,
Csak egy vajúdó méh vagy, ki a semmibe szül.
Az a katona vagy, aki csak nehezen öl,
Mert te megadod magad, míg ő a kezeden ül.

Sajnálom, még nem tudom hogyan kell, sajnálom,
Csak próbálom és mindig megbánom,
Ezt tudom, meg azt, hogy sajnálom, sajnálom.

Oh, hogy szakadna rád a magasságos,
Szedne szét valami szilánkos,
Lelkedet lánckerék tapossa,
Nyújtson ki laposra!
Agyadban két gondolat közt álljon meg a kerék,
Hogy repedtek volna ketté,
Amikor fedeztek a herék!

Kinek a hibája, elszúrt éjszakája,
Titkolandó nője, szégyellt szeretője,
Vagyok aki vagyok, bocsánat hogy élek,
Igen, megesett, maradok!

Sajnálom, még nem tudom hogyan kell, sajnálom,
Csak próbálom, és mindig megbánom,
Ezt tudom, meg azt, hogy sajnálom, sajnálom.
Sajnálom, míg a múltam foltozod, megvárom,
A folt jól mutat, csak én utálom,
Előtted kabátban is fázom, sajnálom.

Szépre szálló füstbe ment terv,
Galaktikus pókháló,
Önnönmagát megfeszítve,
Latrokért jótálló.
Ez most valahogy nem sikerült,
Csak annyi van, hogy sajnálom,
Viszontlátás megfelelés,
Magamat nem ajánlom, sajnálom...

Sajnálom, míg a múltam foltozod, megvárom,
A folt jól mutat, de én utálom,
Előtted kabátban is fázom, sajnálom.

Mint szoptató nő,
vagy dolgát végző vad,
védtelen vagyok a világban,
ha nem vagyok nálad.

Mert örülsz, ha érkezem,
megrósz, ha vétkezem,
fogod a két kezem,
amíg megérkezem.

Ha térden állva látsz,
amint érted koldulok,
csak annyit kell, hogy mondj,
nyugi, itt vagyok!

Ha kéred a holnapom,
ígérem megkapod,
de szeresd a vesztest is,
ne csak a bajnokot!

Láttál már kábán,
elhullva gyáván,
láttál már félszegen,
élvezet-részegen
vergődni más
valaki ágyán.

Lelkem a lepedőd,
könnyem a temetőd.
Lopok egy csillagot,
amíg te markolod,
melleimmel,
a múló időt.

És én majd sírok,
ameddig bírok,
míg szemeim szárazon
túl lesznek már azon,
hogy vége…

Ha kéred a holnapom,
ígérem megkapod,
de szeresd a vesztest is,
ne csak a bajnokot!

Néha túlpörög már ez a Föld velünk,
mi meg szembe táncolva fékezünk:
karjaimban, karjaimban.

Ez a világ már végleg megkergült,
mint két bunkerét vesztett menekült:
karjaimban, karjaimban.

És ha gyerek sír fel majd, és kell a hely,
kicsit többet kell majd, hogy átölelj:
karjaidban, karjaimban.

És ha menni kell majd, te átölelsz,
Csak annyit mondunk: „Kalandra fel!”:
karjaidban, karjaimban.

Színes lufik,
Vattacukor fellegek,
Kacsintgathattok,
Most már bátran elmegyek
Bármikor
Mellettetek.

Glitter, és flitter és
Gyémántos csillám,
Rejtély a neved, a szemed meg villám.
Puha és bájos és nagyon is káros,
Nyáréjszakákon a hiányod
Átmos.

Én várok rád,
Tegnapelőtt,
Holnapután.


Amíg lepkehálóval a napot akartam,
Te a felhők mögé bújva nevettél rajtam.
A Megváltó eljött,
De nem volt mit mondania.
Megcsaltál, meghaltam,
De jó is vagy:
Szerelem szagú Utópia!

Utópia!

Kis álmos manók ültek a réten,
Puha volt a moha,
És én többé nem féltem.
Több volt, ami ott volt,
Mint amit valaha reméltem.
Nem jöttél,
Mégis ott voltál egészen.
Nem jöttél, mégis ott voltál egészen.


Rubint cipőkben három koppantás,
Remekbe szabott kis bakot robbantás.
Pókerek arca, brókerek harca,
Barázdált arcon az Istenek sarca.
Nem mehetek.
Itt a helyem.

Amíg Lepkehálóval a napot akartam,
Te a felhők mögé bújva nevettél rajtam.
A Megváltó eljött,
De nem volt mit mondania.
Megcsaltál, meghaltam,
De jó is vagy:
Szerelem szagú Utópia!

És én várok rád, tegnapelőtt, holnapután.
És én várok rád, tegnapelőtt, holnapután.


Aztán váratlanul eljöttél hozzám,
Csak körülnéztem egy furcsa délután.
Egy világító légballonnal ereszkedtél alá,
Köd volt, de nap sütött azután.

És én várok rád, tegnapelőtt, holnapután.
És én várok rád, tegnapelőtt, holnapután.

How I longed for another place, how I wanted it to taste
Where fresh aired wind blows freedom in your face
Though love bloomed beneath each touch, still I wanted it so much
To feel the kin of lust, where love was out of touch

I belong to You, though my love’s for someone new
Will I be left alone, I’ll always run to You 

Slowly I forgot the day, that parted me away
From the world, where your memories were destined to decay
Minutes turned to days, and it all seemed like a phase
Stuck in time, sun don’t shine, such a bitter summer daze

I belong to You, though my love’s for someone new
Will I be left alone, I’ll always run to You

Lately, I’d love to not, but baby, I’ve been missing you
It could be, maybe, because this life was mainly meant to be spent in twos
There was nothing wrong with us, I didn’t fit the picture, I know
But even though so, the way is still long to go
Before I learn to let you go 

I can still see you in tears, magnified by the hesitation
The train was commin’, I left, and you let me leave you standing at the station
But with the dreams we had, I carry on, wear ’em, 
Like through a long war been, broken medallion…

Lonely and burned out, life was an endless roundabout
I run away, takin’ away, but a suitcase full of doubt
I searched the world, for love I never knew
And nowhere I belonged, till I belonged to you

I belong to You, though my love’s for someone new
Will I be left alone, I’ll always run to you